Egy gépet nem lehet megbántani, az embereket viszont igen, és ezért veszélyes az, amit Juan-Pablo - immár nem először - tett. Vajon igaza volt, hogy a McLarennél rosszul döntöttek, amikor a 2006-os Ausztrál Nagydíj 34. körében lecserélték az orrkúpot Kimi Räikkönen autóján? Talán igen, elvégre ezzel Kimi is vesztett egy helyet (amit később visszaszerzett), Juan-Pablo pedig hármat, de nem ez a lényeg: a hőzöngéssel Montoya eljátszotta a munkatársai jóindulatát, akikről el lehet képzelni, hogy kinek kedveznek majd a legközelebbi stratégiai döntésnél. Persze nem tudatosan, hanem ösztönösen, ám a végeredményt tekintve ez teljesen mellékes.

Félreértés ne essék: nem az volt a probléma, hogy Juan-Pablo megkérdőjelezte az orrkúp-csere jogosságát, hanem az, hogy mindezt a nyilvánosság előtt, ráadásul egyértelműen helytelenítő hangnemben tette. Az érintettekkel négyszemközt megosztott építő kritikával szemben a nyílt bírálat burkolt támadásnak minősül, mert a kimondott vádak a közvélemény szárnyán önálló életre kelnek, és ami még rosszabb: nem lehet rájuk érdemben válaszolni, utólag ugyanis minden védekezés félszeg magyarázkodásnak tűnik.

Nyilván minden versenyző kerül olyan helyzetbe, amikor úgy érzi, a csapata igazságtalanul bánt vele. A különbség, ahogy általában is, nem magában a helyzetben, hanem annak kezelésében rejlik: ha megtanulod türtőztetni magad, és ellenállsz a nyilvánosság előtti csábító feloldozásnak, népszerű leszel a csapatodon belül, és végső soron ez a siker egyik legfontosabb kulcsa. Hallották már a saját munkatársaira panaszkodni Michael Schumachert, Fernando Alonsót vagy Kimi Räikkönent? Aligha; ellenben Rubens Barrichello, Giancarlo Fisichella és Juan-Pablo Montoya nemegyszer kiborította a bilit. Tessék megnézni, hogy Michael kifelé milyen rendíthetetlenül viselte a tavalyi kudarcokat, vagy Fernandón és Kimin mennyire nem látszik meg, hogy az év végén biztosan/valószínűleg elhagyják a csapatukat. Nem véletlen, hogy minden alakulatnál önkéntelenül lesz egy látens elsőszámú versenyző, a szimpátia ugyanis megfellebbezhetetlenül leosztja a lapokat. Éppen azért, mert a Forma-1 az emberekről szól.

Az a tény tehát, hogy Montoya vádaskodás terén visszaesőnek számít, aligha ígér jót a jövőjére nézve. Nem árt emlékeznünk, hogy amikor a McLaren leszerződtette Juan-Pablót, a kolumbiai legendás kezelhetetlenségére való tekintettel sokan azonnal kétségbe vonták Ron Dennis épelméjűségét. Dennis akkor azzal indokolta a választását, hogy míg a Williams szerinte nem bánt megfelelően Montoyával, ő képes lesz megzabolázni a makrancos csikót. "Ha azt akarod, hogy a lovad a lehető legjobban teljesítsen, gyengéden megbökdösöd" - mondta. - "Nem szorítod sarokba, mert azt szeretnéd, ha szabadon szárnyalna. Bizonyos versenyzőkkel így kell bánni - táplálni kell bennük a veleszületett tehetséget és a győzni akarást."

Állítólagos teniszbalesetével Montoya szinte azonnal pattanásig feszítette a pányvát új istállójánál, a McLaren azonban akkor éppúgy lojális volt vele, mint Monacóban, ahol a sportfelügyelők megbüntették, miután az egyik edzésen súlyos következményekkel féktesztelte Ralf Schumachert. Három héttel később, a Kanadai Nagydíjon Juan-Pablo látszólag viszonozta a csapat jóindulatát, amikor kiszúrtak vele, mert nem őt, hanem Räikkönent hívták ki először tankolni, az igazság azonban az, hogy nem is lett volna egyértelműen jogos a felháborodása, hiszen végül amiatt zárták ki a versenyből, hogy figyelmen kívül hagyta a piros jelzést a boxutca végén. Montoya optimizmusa akkor még töretlennek látszott: "Ha Frank és Patrick követte volna el ezt a mostani hibát, soha nem szánták volna rá magukat arra, amit Ron megtett. Ő ugyanis később eljött a szállodai szobámba, hogy bocsánatot kérjen."

A vasárnapi verseny után azonban valószínűtlen, hogy a Montoya-McLaren pároson érintetlenül maradt a cukormáz. Juan-Pablo egyszerűen túl sokat hibázott - még annál is többet, mint amit a TV-nézők láthattak, ugyanis nem csak a rajtrácsra tartva, hanem a 2. körben, a Safety Car mögött is megpördült (és ezzel visszaesett a 4-edikről a 6. helyre), a 39. körben pedig ugyancsak az SC-t követve előzte meg Nick Heidfeldet, amiért megbüntették volna, ha nem esik ki a rázókövön.

Persze nem csak egyetlen versenyről van szó; Montoya nyilvános kitálalása nem csupán saját indulatosságát, hanem a McLarennel szembeni, nyilván növekvő türelmetlenségét is jelzi. A kapcsolatok elvégre sohasem egy csapásra, hanem mindig fokozatosan romlanak meg. Dennis régóta helytelenítette, hogy Juan-Pablo az összes futamra magával cipeli a családját, és valószínűleg a szerelők sem kedvességből becézték őt titokban "Montuggának" a kevéssé a gyorsaságáról híres teknős után, már ha hihető ez a boxutcai körökben terjedő kisvárosi legenda.

Egy ilyen versennyel a háta mögött az ember jobban teszi, ha meghúzza magát, Montoya azonban inkább a támadás mellett döntött, s habár a tetteit valószínűleg a kényszerű önvédelem vezérelte, nyilván nem sok hívet szerzett velük a McLarennél. Pedig a lojalitást tényleg nem a vállalati kötelezettség, hanem a célszerűség diktálja; elég volt látni a boxban üldögélő szerelők beletörődő egykedvűségét, amikor kiesése után Juan-Pablo odament hozzájuk, hogy világossá váljon: ezért az emberért nem fognak úgy a tűzbe menni, ahogy ferraris kollégáik teszik Michael Schumacherért. A versenyzőktől minden csapatnál megkövetelik a lojalitást, de talán sehol sem olyan szenvedélyesen, mint a McLarennél és a Ferrarinál; Ron perfekcionizmusa nem tűri a devianciát.

>Legyen akármilyen gyors, munkáljon benne bármilyen gyilkos ösztön, aki nem képes kivívni csapata szimpátiáját, sohasem fogja megtenni az utolsó lépést, mert ahhoz mindenkinek extra segítségre van szüksége. Mivel pedig a segítségnyújtás még a Forma-1 végtelenül professzionális közegében is a jóindulaton áll vagy bukik, Juan-Pablo Montoya az Ausztrál Nagydíj után egyik legfontosabb ütőkártyáját játszotta el.