Őszülő Brad Pitt, gyilkos gyerekek és gyerekgyilkosok. Kommunikációs csapdák, kilátástalan helyzetek, tragikus sorsok. A világ három különböző pontján, hatalmas színészgárdával és világsztárokkal forgatták a Bábelt, amely a nagy költségvetés ellenére mégis független filmnek számít, és amely Alejandro González Iñárritu számára meghozta Cannes-ban a legjobb rendezésért járó díjat. A mexikói zseni puzzle-trilógiájának befejező részéhez érkezett.

Várva várt, és egyben sajnálatos pillanat ez, hiszen véget ér Iñárritu gyümölcsöző együttműködése Guillermo Arriagával, aki az egyik legtehetségesebb mai forgatókönyvíró, neki köszönhető az Amores Perros - Korcs szerelmek és a 21 gramm, de ő írta a Tommy Lee Jones által rendezett Melquiades Estrada három temetését is. Legnagyobb erőssége a karakterábrázolás, szereplői őszinték, hitelesek, komplexek, és szinte percek alatt feltárul előttünk a mélység, amely személyiségük belsejébe vezet. A Bábel ilyen szempontból mégsem éri fel a korábbi két Iñárritu-film összetettségét. Talán mert több a szereplő, jobban szétszóródik a figyelem, nincs elég idő egyetlen jellem mélyére ásni. Nem mintha laposak lennének a karakterek, sőt, Arriaga itt is irigylésreméltóan jól bánik az egyéni motivációk pszichológiájával, mégis marad bennünk valami hiányérzet, különösen, ha szerettük a Korcs szerelmeket és a 21 grammot, márpedig szerettük őket.

Mint a trilógia első két darabjában, itt is több szálon fut a cselekmény. A marokkói szál nem is egy, hanem kettő: egy hegyvidéki kecskepásztor-család és egy amerikai turista-házaspár (Brad Pitt és Cate Blanchett) sorsát kapcsolja össze a csúnya véletlen. Az amerikai-mexikói szál központi alakja a középkorú mexikói bébiszitter, aki Pitt és Blanchett gyerekeire vigyáz, és magával viszi őket Mexikóba, fia esküvőjére. A japán szál csak lazán kapcsolódik a többihez (viszont mégis innen ered minden probléma): egy siketnéma tokiói diáklány boldogság-keresésére összpontosít. A lány apja évekkel korábban, egy marokkói vadászat során, puskát ajándékozott idegenvezetőjének, és ez a puska lesz az, amely összekapcsolja a kecskepásztor-család és az amerikai házaspár sorsát.

Bonyolultnak tűnhet, de egyáltalán nem az, sokkal egyszerűbb, mint a két korábbi film. Lényeg, hogy egy adott ponton minden szereplő elkövet egy hibát, vagy hoz egy olyan döntést, melynek következtében elszabadul a pokol, de legalábbis kilátástalan szituációba kerül. A pillangóhatás, amit a puska odaajándékozása generál, világméreteket ölt, ám ez nem látványos, mert a szétszabdalt, ide-oda ugráló történet-szegmensek belesimítják a film szövetébe, és mert a hangsúly nem a különös véletleneken van, hanem azon, ahogyan az egyén válaszol az őt érő impulzusokra. Figyelemreméltó az a fegyelem és egyensúly, ahogy a Bábel a különböző történeteket kezeli. Átfordulhatna politikai thrillerbe, görög tragédiába, szappanoperás giccsbe, ám megmarad egy lebegő helyzetben, ellavírozva a bukás veszélyét hordozó kísértések között.

Mint a film címe is sugallja, az emberi kommunikáció nehéz és zűrzavaros voltát boncolgatják a történetek.

Brad Pitt és Cate Blanchett karakterei Marokkóban próbálnak vígasztalást keresni egyik gyermekük elvesztése miatt, de képtelenek egymással indulatmentes dialógusra. Ezen csak egy a semmiből érkező puskagolyó változtat, ám ekkor közbelépnek a helyszín adta nyelvi és kulturális különbségek, amelyek a környezettel való párbeszédet nehezítik meg.

A marokkói incidens miatt a bébiszitternek a gyerekekkel kell maradnia, nem mehet el fia esküvőjére. Mégis úgy dönt, hogy elmegy, és magával viszi a gyerekeket is. Hazafelé jövet viszont az amerikai határőrökkel kommunikációs malőrbe, és emiatt életveszélybe keverednek.

Érzelmileg a japán szál a legkidolgozottabb. Önálló filmként is megállná a helyét, egyébként is erőltetettnek éreztem azt, ahogyan a többi történet-szálhoz kapcsolódik. Chieko, a siketnéma lány, képtelen túllépni anyja elvesztése fölött, ami agressziót és kétségbeesett szerelem-éhséget szül benne. Apjától is fokozatosan távolodik, mássága miatt pedig nem tud megfelelő kontaktust teremteni a külvilággal. Mindenképpen ez a legerősebb történet, talán azért, mert a többi szereplő a sivatagban kerül többé-kevésbé elszigetelt helyzetbe, Chieko viszont egy 12 milliós nagyvárosban lesz végtelenül magányos, és tulajdonképpen nem is ő süket, hanem a világ, a zűrzavaros metropolisz, amely nyüzsgésével, zsivajával együtt is halálosan néma.

Vizuális szempontból is kiemelkedik a tokiói szál, bár a többire sem lehet panasz. A színek, zenék (ezúttal is, mint mindig, Gustavo Santaolalla érzékeny kompozíciói), hangok, hatások mindig az adott térhez idomulnak, azt egészítik ki.

Ebben a filmben nincs gyenge alakítás, de mégcsak közepes sem. Mindenki nagyon tudja a dolgát, a világsztároktól az amatőr színészekig. Brad Pittet sosem láttuk még ennyire idősnek, és ami nincs ráncokkal az arcára írva, azt meggyőzően adja elő szavakban. Koji Yakusho minden filmjében jó, rá sosem lehet panasz, de aki igazán nagyot dob a filmen, az Rinko Kikuchi (a siketnéma lány). Őt eddig csak mellékszerepekben láthattunk, most viszont alkalma nyílt megmutatni magát, és ezt minden szempontból meg is teszi. A marokkói színészek játéka, gyerekeké és felnőtteké egyaránt, alapos munkáról tanúskodik, és ebből is látszik: Iñárritunak minden téren határozott elképzelése volt arról, amit akart. Nincs tétlenség, nincsenek fölösleges mellékutcák. Ez teszi a közel két és fél órás filmet izgalmas, maradandó élménnyé.